1.rész A kezdet

JESSIE

Vicces ez az egész helyzet. Hónapok óta erre a napra várok, most pedig mégis annyira megrémít. Olyan nehéznek tűnik. Talán azért mert az is. Az első lépés mindig nehéz. De most talán mégis jobb lenne maradni. Félek. Félek, hogy nem vagyok elég érett még ehhez. Nem érzem magam elég érettnek. És mi van ha nem sikerül? Mi van, ha még tényleg "kicsi" vagyok hozzá? Mi van ha nem vagyok elég? És ha nem kellek senkinek? Ha csak zárt ajtó fogad mindenhol? Mi lesz ha mégsem olyan lesz mint elterveztük? Eljött a nap mikor ujjonganom kellene. Repesnem az örömtől, engem mégis kételyek gyötörnek. Nem tudok tisztán gondolkodni. Egyre csak öt szó kavarog a fejemben. Mi lesz ha nem sikerül? A gondolatmenetemből a szobába belépő bátyám zökkentett ki.Halál nyugodt volt. Csak ott állt az ajtóban és nézett rám. Már ettől egy szinten sikerült megnyugodnom. Ő mindig menedéket nyújtott nekem. Ő az életemben az egyik olyan személy, akiért még van értelme élnem.
-Kész vagy?-kérdezte határozottan.Száján utat tört magának egy halvány mosoly.
-Azt hiszem.-álltam fel az ágyról remegő lábakkal, majd a körbenéztem a szobámban, amit csak az olvasó lámpám halvány fénye világított meg. Kint még a félhomály uralkodott a néma utcák felett.Reméltem, hogy nem felejtek itt semmit, mivel tudom, hogy talán soha nem látom viszont ezt a helyet. Önszántamból legalábbis biztosan nem. Elég volt itt leélnem huszonegy évet, hogy megbizonyosodjak arról, nekem nem itt van a helyem. Ezt mindig éreztették velem. Sosem voltam elég jó és talán most ez az oka annak, hogy kételkedem magamban. Belém táplálták a tudatot, hogy sosem leszek elég. Hogy sosem fogok ide tartozni.
Hogy kik? A szüleim. Legalábbis a többi ember azt hihetné azok, de őket nem lehet szülőnek nevezni. Két gyerek mellett is önmaguk voltak az elsők. Én és a bátyám csak játékszerek voltunk a kezükben. Csak a haszon forrásai. Két befolyásolható kis marionett akiket úgy rángattak ahogy épp kedvük tartotta. A gyerekeik voltunk, de néha úgy éreztem, hogy még egy állattal is jobban bánnának. Talán ez így is volt. Tipikusan olyan emberek voltak, akik ha lehetett volna egy pillantással öltek volna. Főleg az anyám. Minden egyes pillantásában ott volt az undor és a gyűlölet. Folyamatosan csak azt éreztette velem, hogy senki és semmi vagyok. Hogy nem is leszek több soha ennél. És apám? A napja másból sem állt, hogy igyon. Amennyi  kis pénzt anyám összeszedett a mosodában, ahol dolgozott ő rögtön elköltötte.Mindig csak az ital volt az első. És igen. Volt, hogy túllőtt a célon. Agresszív volt és kíméletlen. A haragját pedig főként én voltam az akin levezette. Deuce többször próbált megvédeni, de olyankor ő volt az aki a rövidebbet húzta. Nem akartam, hogy a bátyámnak baja essen miattam. Inkább tűrtem. Nem adtam hangot a fájdalmamnak. Utólag már úgysem tehet semmit. Hogy maradt-e maradandó nyoma apám "kedvteléseinek"? Igen. Két helyen. A csípőm bal oldalán egy lépcsőzetesen összeforrt heg. És a lelkemben mélyen legbelül. Örökre beleégette tetteinek emlékét. Ebben biztos vagyok, hogy egy olyan dolog, amit soha nem fogok tudni elfelejteni.
Azt kérdezitek miért nem jelentettem fel bántalmazásért? Mert elválasztottak volna a két legfontosabb személytől. Nem éltem volna túl az intézetet Deuce nélkül. Most is örök hálával tartozom neki, hogy csak miattam tűrt még el két rettenetes évet ebben a családnak aligha nevezhető közösségben. Menekülhetett volna, amilyen gyorsan csak lehet, de nem tette. Csakis miattam nem. Tudta, hogy amíg be nem töltöm a huszonegyet nem engednek el ezek a zsarnokok és jól gondolta, hogyha nem marad még utána sem. De két napja megtörtént. Felnőtté váltam. Legalábbis elméletileg. Attól a naptól kezdve nem tartozom hozzájuk. Szabad lettem. Nem rendelkezhetnek felettem. Valóban hónapok óta vártam ezt a lehetőséget. Végre új élet vár rám. Dratfordon kívül. Végre elindulhatok. Most pedig mégsem merek. Megtorpantam a cél előtt egy lépéssel. Túlságosan is rettegek. Rettegek a bukástól. Pedig tudom, hogy nem leszek egyedül.
-Senki sem mondta, hogy könnyű menet lesz.-Mintha csak olvasott volna a gondolataimban.Lépett hozzám közelebb, majd magához szorított.
-De mi van, ha anyáéknak igaza volt és kevesek vagyunk hozzá?-motyogtam halkan, és kibontakoztam a karjaiból.
-Nekik soha nem volt igazuk.-nézett rám komoly arccal.-Jóval több van bennünk mint amennyit el tudnak képzelni.Sokkal jobb emberek lehetünk ott, mint amilyenek ők valaha is lehetnek. De ezért nekünk kell tennünk Jess. Tovább kell lépnünk!-ha valaki, akkor ő az az ember volt, aki mindig tudja mit kell mondania, hogy meggyőzzön valakit. Ez most sem volt másképp. Talán ha ő nincs én soha nem szánom magam erre a lépésre. Vagyis ha ő sincs. Mert nem csak ketten indulunk útnak. A második mentsváram is itt hagyja Dratfordot. Lea Carter. Tíz éve a legjobb barátnőm. Jóformán már a testvérem. Ő az a másik ember Deuce mellett, aki bebizonyította, hogy érdemes élnem. Ha ők nem lennének én már méterekkel a föld alatt feküdnék egy koporsóban.
Még egyszer utoljára végignéztem a romos szobán, majd megfogtam az egyetlen bőröndöm és egy hatalmasat sóhajtottam.
-Menjünk.-a tesóm villantott felém egy mosolyt , kikapta a kezemből a bőröndöt és elindult kifelé én pedig utána. Az előszobában álltunk. Indulásra készen. Félve, de mégis határozottan. Abban a pillanatban elgyengültem. Vetettem egy pillantást a "szüleim" hálószobája felé, ahonnan az épp másnapos apám botorkált kifelé.Tudtam, hogy egyedül van. Anya már sokkal korábban indul a munkába.Apám egyenesen a konyhába ment. Egyetlen pillantást vetett ránk, az is tele volt megvetéssel. Fájt. Kiléptünk a házból és egyenesen a szomszéd előtt parkoló kocsihoz siettünk. Deuce-é volt, de ezt anyáék soha nem tudták. A bátyám minden éjszaka dolgozott egy műhelyben,évekig gyűjtögette az ott kapott pénzét,és végül egy használt kocsiba fektette. Mrs. Pakston (a szomszéd) ismerte a helyzetünket. Megértett minket. Többször kerestünk menedéket nála. Az idős asszony anyánk helyett anyánk volt. Ő engedte meg Deucenak, hogy a háza elé parkoljon. Tudta, hogy mi szorulnánk a kocsiért. Ha épp apánk nem adta volna el rögtön. Mrs. Pakstont sajnáltam volna a leginkább itt hagyni, de ő hamarabb itt hagyott minket. Egy héttel ezelőtt meghalt. A háza azóta is üresen állt és csodálkozom, hogy anyámék nem gyanakodtak az autóról. Bár ez már mindegy. Mielőtt beszálltam volna visszanéztem a házunkra. Soha nem voltam sírós típus. Inkább olyan aki csendben szenved, most viszont mégis végigszaladt egy könnycsepp az arcomon. Beültem.
-Csak nem sajnálod ezeket a szemeteket?-fogta meg combomon pihenő kezem.
-Nem.-válaszoltam rekedtes hangon.-Csak azt sajnálom, hogy sosem volt igazi családom.-bukott ki belőlem.
-Londonban mi leszünk a családod.-szorította meg a kezem, majd a slusszkulccsal életre keltette az autót és elindultunk Lea-ért. Remélem neki kicsit másképp sikerült a búcsúzás.

Sziasztok, remélem tetszett a rész :)) A kövit tehetséges írótársam hozza nektek :)) Hát majd lassacskán remélem beindulunk :))
Szofiis voltam :))